1 A rakodópart alsó kövén ültem, néztem, hogy úszik el a dinnyehéj. Alig hallottam, sorsomba merülten, hogy fecseg a felszin, hallgat a mély. Mintha szivembõl folyt volna tova, zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.
Mint az izmok, ha dolgozik az ember, reszel, kalapál, vályogot vet, ás, úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el minden hullám és minden mozdulás. S mint édesanyám, ringatott, mesélt s mosta a város minden szennyesét.
És elkezdett az esõ cseperészni, de mintha mindegy volna, el is állt. És mégis, mint aki barlangból nézi a hosszú esõt - néztem a határt: egykedvü, örök esõ módra hullt, szintelenül, mi tarka volt, a mult.
A Duna csak folyt. És mint a termékeny, másra gondoló anyának ölén a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen és nevetgéltek a habok felém. Az idõ árján úgy remegtek õk, mint sírköves, dülöngõ temetõk.
2 Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve nézem, amit meglátok hirtelen. Egy pillanat s kész az idõ egésze, mit száz ezer õs szemlélget velem.
Látom, mit õk nem láttak, mert kapáltak, öltek, öleltek, tették, ami kell. S õk látják azt, az anyagba leszálltak, mit én nem látok, ha vallani kell.
Tudunk egymásról, mint öröm és bánat. Enyém a mult és övék a jelen. Verset irunk - õk fogják ceruzámat s én érzem õket és emlékezem.
3 Anyám kún volt, az apám félig székely, félig román, vagy tán egészen az. Anyám szájából édes volt az étel, apám szájából szép volt az igaz. Mikor mozdulok, õk ölelik egymást. Elszomorodom néha emiatt - ez az elmulás. Ebbõl vagyok. „Meglásd, ha majd nem leszünk!...” - megszólítanak.
Megszólítanak, mert õk én vagyok már; gyenge létemre így vagyok erõs, ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál, mert az õssejtig vagyok minden õs - az Õs vagyok, mely sokasodni foszlik: apám- s anyámmá válok boldogon, s apám, anyám maga is ketté oszlik s én lelkes Eggyé így szaporodom!
A világ vagyok - minden, ami volt, van: a sok nemzedék, mely egymásra tör. A honfoglalók gyõznek velem holtan s a meghódoltak kínja meggyötör. Árpád és Zalán, Werbõczi és Dózsa - török, tatár, tót, román kavarog e szívben, mely e multnak már adósa szelíd jövõvel - mai magyarok!
... Én dolgozni akarok. Elegendõ harc, hogy a multat be kell vallani. A Dunának, mely mult, jelen s jövendõ, egymást ölelik lágy hullámai. A harcot, amelyet õseink vivtak, békévé oldja az emlékezés s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés.
én egy Tóth Árpádot mondtam volna, ha jelentkezek a házi szavalóversenyre. Aztán rájöttem, hogy mégse, mert ott élveznék el előttük:D:D:D:D:D Jó másik nagy szerelmem meg József Attila:)
Oh, sínen vagyunk mint József Attila. Amúgy a kedvenc költőm, nem tudom, Ágnes Vanillát ismeritek? Ő zenésítette meg pár versét. Szerintem feletébb jó.
Én nem ismerem Remélem egyszer lesz hozzá szerencsém!
Izzy 04 Jan 2009 11:53 am
Bocs de szerintem ez a vers értelmetlen... Össze-vissza mond valamit ami nem is kapcsolódik a Dunához... Meg elõbb meg kéne tanulnia József Attilának magyarul! Sajna fel van adva, de szó szerint annyit értek hogy az egészbõl hogy a Duna folyik, esik az esõ meg valakik kapáltak...
Wolf 06 Jan 2009 07:21 pm
Izzy, ez csak annyit bizonyít, hogy az ilyen mélységû dolgok, bizony nem neked valók.
De hogy valamivel próbáljak segíteni az értelmezésben, József Attila itt nem a Dunáról ír. Csak a partján ül a lírai én, a folyót pedig az idõ metaforájaként használja. De ez a vers sokkal több annál, hogy egy rövid kommentben össze lehessen foglalni, nemhogy értelmezni. Ez utóbbi egyébként is mindig az egyéni befogadó dolga.
rtrt 14 Feb 2010 03:25 pm
hülye józsef attilla buzik szopjátok ki egymás faszát
noni 21 Mar 2010 04:48 pm
Izzy,nyugodj meg,nem értelmetlen,csak te nem tudod értelmezni.